A minap gondolkodtam el a fent leírt dolgokon, és azon, hogy ezt vajon "ki lehet-e nőni", van-e esély arra, hogy ez majd idővel, hónapok, esetleg évek múlva elmúlik, és ténylegesen képes leszek a dolgokat úgy szemlélni, ahogyan most is kellene: csak a hosszú távra koncentrálni, és teljességgel kizárni az eredményorientáltságot. Képes leszek-e arra, hogy "Sklansky-dollárokban" gondolkodjak, és ne is figyeljek az elvesztett buy-inekre, melyeknek oka kizárólag a peches riverekben keresendő, és nem az én rossz játékomban? Képes leszek-e arra, hogy mondjuk a tizendötödik jól játszott, de peches széria utáni vesztő session után is úgy álljak fel, mintha mi se történt volna (tudjátok, mint amikor a pap kijön a templomból...), és jó kedvűen aludjak el, vagy éppen folytassam a napomat? Jó kérdések ezek, az igazság az, hogy fogalmam sincs, abban azonban szinte teljesen biztos vagyok, hogy száz százalékosan soha nem fogom tudni figyelmen kívül hagyni a játékban mutatott eredményességem.
Miközben a fenti dolgokon gondolkodtam, két dolog jutott még eszembe. Egyrészt felmerült bennem, hogy a fentiek és a kedélyállapotom között megfigyelhető függvényszerű kapcsolat mennyiben jelenti azt, hogy "játékmániás", függő lennék, másrészt pedig azt, hogy mennyivel stabilabb emberek azok az igazi profik, akiknél a fenti jelenség nem figyelhető meg. Nem is tudom miért, de én eddig azt feltételeztem magamban, hogy a televízióban látható nagy nevek, Sammy Farha, Barry Greenstein, vagy éppen a nagy internetes sztárok, durrrr, Ziigmund, sbrugby nem szenvednek ettől a jelenségtől. Kicsit előjött bennem a kisördög, és örültem annak, amikor rájöttem, hogy bizony tévedek...
400.000$ elbukása után Doyle sem mosolyog így...
Nemrég ugyanis elolvastam Doyle Brunson egyik április végi blogbejegyzését:
"Megcsörrent a telefonom és az egyik barátom volt az, aki azt mondta, hogy Sammy Farha, Gus Hanson, David Benyamine és néhány amatőr már vagy 36 órája folyamatosan játszanak nagy tétben. Nem is kellett több, rohantam a kocsimhoz, mint egy őrült, majd minden létező közlekedési szabályt megszegve a Bellagio-hoz száguldottam, ahol végül összesen 10 órát játszottam és 400.000$-t sikerült vesztenem. Mindezzel megszakadt a már nyolc session-nél tartó nyerő szériám, és rossz, nagyon rossz kedvem lett. 2-7 Triple Draw-t, Omaha Hi-Lo-t és Pot Limit Omaha-t játszottunk, és én egész éjjel csak kínlódtam. Végül, éjfél után fél órával megmarkoltam a maradék zsetonjaimat és az ágyamban kötöttem ki mérgelődve, úgy hogy szinte semmit nem aludtam."
Nos, úgy tűnik nincsennek csodák, a nagy öreget, az igazi profit, az élő legendát ugyanúgy zavarja egy vesztes session, ahogyan engem is, annak ellenére, hogy Doyle mögött befektetett dollármilliók állnak. Rossz kedve lett, és még aludni is alig bírt...Megtört az illúzóm, ezek szerint ebből nem igazán lehet kinőni, ez a póker kötelező velejárója...
Vagy esetleg mégsem? Ti hogy vagytok ezzel és mit gondoltok?
Ugye azért soha nem érzed így magad? Vincent van Gogh: Threshold of Eternity
Van Gogh-nál 1890-ben mutattak ki depressziós tüneteket, abban az évben, melyben
a fenti képet is készítette. A festő még ebben az évben öngyilkos lett.
Kapcsolódó cikkek:
TILT, avagy miért kerülünk Tiltre, és mit tegyünk ellene?
Doyle Brunson bemutató
A nagyszerű holland festőművészről, Vincent van Gogh-ról magyarul