A Spelling Bee betűző verseny Magyarországon talán kevéssé ismert, a világ más tájain, főként az Egyesült Államokban azonban hatalmas kultusza van, televíziós showk épülnek köré. Az Egyesült Államok 2002-es National Spelling Bee bajnokságát az akkor 13 éves Pratyush Buddiga nyerte meg, aki azonnal rendkívül népszerűvé vált, igazi zseninek könyvelték el. Nem is alaptalanul, hiszen például a 2006-os SAT tesztet - a tanulók készségeit mérik vele az USA-ban - 1,3 millióan töltötték ki, és mindössze 631-en érték el a 2.380+ ponthatárt, köztük Buddiga.
KÉP
Buddiga tanulmányai befejezése után a póker felé fordult, és sikeres játékos lett, többek közt Aria High Roller bajnoknak vallhatja magát. Teljes élőtorna nyereménye $3.965.418. A játék igazi elitjébe azonban eddig nem tudott betörni, bár sokan ezt várták tőle.
Buddiga nemrégiben egy blogbejegyzéssel jelentkezett, amelyben érdekes részleteket tár fel életéből. Mint írja, sosem tudott megfelelni a róla kialakult zseni képnek, amely lassan pokollá tette az életét. Az alábbiakban Buddiga blogbejegyzésének magyar változatát olvashatjátok.
KÉP
"Nem telik el úgy nap, hogy ne emlékeztetne valami egykori megkoronázásomra. Ezért hívtak meg a Kimmel, vagy a Today Showba, emiatt hívtak meg lányok a bulijaikba, és ezért kérnek meg mindenhol a nagyvilágban, hogy betűzzek szavakat. Valószínűleg a gyászjelentésemet is erre hegyezik majd ki.
Nem szeretnék közhelyes lenni, és azt mondani, hogy a 2002-es National Spelling Bee volt a legjobb és egyben a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem, de ez több szempontból is igaz. Rengeteg lehetőséget adott nekem, amiért sosem lehetek elég hálás, de beskatulyázott, a tökéletesség elvárását támasztotta velem szemben, és ez az oka, hogy gyermekkorom óta szorongás gyötör.
Mint minden gyereknek, nekem is azt mondták otthon, hogy különleges vagyok. Hogy bármit elérhetek, amit csak szeretnék. Hogy semmi sem állíthat meg, ha valamit a fejembe veszek. És miután megnyertem a Spelling Bee-t, ezt el is hittem. Megvalósítottam a gyermekkori álmom, és úgy éreztem, végérvényesen ráléptem a halhatatlanság útjára - legfeljebb már csak az volt a kérdés: mi is az a probléma a nagyvilágban, aminek a megoldásával én teszem jobbá a világot?
A személyiségem mindenki a tökéletes intelligenciával kezdte azonosítani. Hiszen megnyertem azt a rohadt National Spelling Bee-t - nekem minden kérdésre tudnom kell a választ. Ettől fogva, ha rossz választ adtam a tanár valamely kérdésre az iskolában, az egész osztály rajtam röhögött. Ha valaki jobb tesztet írt, mint én, gúnyosan ünnepelte a legyőzésemet. Ha két csoportra osztottak minket, és az én csoportom nyert, a többiek azonnal vádaskodni kezdtek, azt mondták, jogtalan a győzelem, mert igazságtalan, hogy én is játszom.
Abban a korban, amikor az önkép még bizonytalan és erőteljesen formálódik, a környezetem belém diktálta, hogy sosem szabad hibáznom, emiatt ha mégis megtettem, brutálisan zavarba jöttem. Úgy éreztem, tökéletesnek kell lennem, mindig, mindenben.
Egyre erőteljesebb gátlásosság és önbizalomhiány alakult ki bennem. Olyan feladatok is félelemmel kezdtek eltölteni, amiknek a végrehajtása a világ legtermészetesebb dolgát jelentik mások számára. Például, ha lementem egy élelmiszerboltba, ahol önkiszolgáló pénztár üzemelt, már a sorban rettegtem, hogy mi lesz, ha nem olvassa be az egyik terméket a gép, vagy a hitelkártyával lesz valami, és miattam akad meg a sor néhány másodpercre. Úgy éreztem, minden ember azt fogja gondolni, hogy mekkora hülye vagyok. Egy idő után már nem is jártam olyan boltba, ahol önkiszolgáló pénztár volt. Vagy ott az autóvezetés. Mi lesz, ha egyszer elrontok valamit, ne adj isten balesetet okozok? Hiszen én nem tehetek ilyet, nekem tökéletesnek kell lennem. Csak azt nem mondta el soha senki, hogy hogyan csináljam... Vagy valaki a kezembe nyomja a lakáskulcsát, hogy nyissam ki az ajtót. De mi van, ha rossz irányba fordítom el a kulcsot, és tönkreteszem a zárat? Totál idiótának fogok tűnni... És sorolhatnám, hosszasan.
Az egész életem arról szólt, hogy valahogyan elkerüljem, hogy hülyének tűnjek. Úgy éreztem, nincs középút, vagy zseninek tűnök, akit mindenki csodál, vagy totális idiótának.
Póker
A pókerre az egyetem alatt találtam rá. Elég sikeressé váltam benne ahhoz, hogy karriert indítsak a diploma megszerzése után, így elhalaszthattam a felnőtté válást. Nem kellett aggódnom, mint egy "igazi munkahelyen", nem tartoztam felelősséggel semmiért. És ami ennél is fontosabb, megadta a függetlenségem, lehetőségem volt óvatosan kiválasztani azokat a tapasztalatokat, amiket meg kívántam élni.
A pókerkarrierem elején viszonylag kevesen ismertek, nem volt rajtam nyomás, nem vártak tőlem nagy eredményeket, ami hatalmas áldás volt. Hirtelen már nem az a srác voltam, akitől mindenki azt várja, hogy meg sem áll a csúcsig. Bár önmagamra én még mindig elég nagy nyomást helyeztem, legalább a külvilágot ki tudtam zárni, így az igazán pusztító gondolatok nem férkőztek a fejembe.
Ez aztán akkor kezdett megváltozni, amikor Mike McDonald tanítványa lettem. Sokan megtudták, hogy ki voltam egykor, és amikor csináltam egy back-to-back top 20 helyezést az EPT-n, az emberek felfigyeltek erre, és várni kezdték tőlem, hogy a nagyságok közé emelkedjek. Hamarosan ismét nagy nyilvánosságot kapott a Spelling Bee győzelmem, és újra éreztem, hogy az emberek azt várják, hogy mivel a legjobbá váltam abban a dologban, a legjobb, vagy az egyik legjobb legyek ebben is.
Éreztem, hogy ismét óriási a nyomás rajtam. És ettől újra feléledtek a gátlásaim. Ha jött egy rosszabb verseny, vagy egy rosszul alakult döntő, azonnal nyomorúságosnak éreztem magam, és ostobának, aki soha nem fog tudni rendesen readelni egy ellenfelet, vagy sosem fogja megérteni a játék mélyebb matematikai összefüggéseit. Úgy éreztem, hülye vagyok ehhez a játékhoz.
Aztán megint jött egy fordulat. Kilenc döntőt játszottam egy nyolc hónapos periódusban, ebből három Top 3 helyezés volt, és újra úgy éreztem, hogy enyém a világ. Vicces ez... Ha a teljesítményed alapján határozod meg az önképed, mindig lesznek olyan időszakok, amik a mélységek után az égbe emelnek. Úgy éreztem magam, mint a középiskolában, amikor megnyertem a Spelling Bee-t. Úgy éreztem, én vagyok a világ legjobb versenyjátékosa. Visszatért az önbizalmam a pókeren kívül is. Jókedélyű lettem, magabiztosabb a lányokkal, a barátaimat ajándékokkal halmoztam el, és általánosságban is úgy jártam-keltem, mint az élet császára. Az önképem arra épült, hogy szuperintelligens vagyok, és azzal, hogy jelentős eredmények kezdtek sorakozni a nevem mellett, sikerült sakkba szorítanom az intelligenciámmal kapcsolatos kétségeimet.
Downswing
Most következik az utolsó epizódja a "sorozatomnak", újra rosszra fordultak a dolgok. A legtöbben persze tudják, hogy a rossz széria része a munkánknak, és ilyenkor nem tehetünk mást, mint bízunk benne, hogy mielőbb véget ér. Nekem azonban minden kudarc csapás volt az önbizalmamra nézve, nemcsak a pókert tekintve.
Kétségek ébredtek bennem, és éreztem, a környezetem már nem sorol a világ legjobb versenyjátékosai közé. Úgy tűnt számomra, hogy az emberek hezitálni kezdtek, hogy swapoljanak-e velem, vagy már nem is kértek erre. Voltak, akik azzal viccelődtek, hány versenyt játszom le ITM nélkül. És minden egyes ártatlan poén, megjegyzés, valóságos kalapácsütés volt az önbizalmamnak. Vajon az emberek azt gondolják rólam, hogy csak valamiféle átverés vagyok? Egy szerencsés flótás, aki kifogott pár jó napot, és elért néhány szép eredményt, mint annyian mások?
Reggelente, amikor felébredtem, az első gondolatom mindig az volt, hogy vajon hányan nevetnek ki a hátam mögött. A balfácán, aki azt hitte magáról, hogy a High Roller elit tagja... Amit elért, azt is csak a szerencsének, meg Timexnek köszönheti...
Megbénítottak a kétségek. Hiába nyersz meg egy all-int, az nincs hatással a következőre, és mi csak azon kevesekre emlékszünk, azokat ismerjük el, akik képesek több nagy score-t egymás mögé rakni. Nem pedig azoknak a tucatjait, akik begyűjtöttek egy szép eredményt ugyan, de aztán sokáig semmi. Én úgy gondolom, hogy a legjobb játékosokat elsősorban az különbözteti meg a többiektől, hogy többször vannak jó helyzetben a kis és közepes kasszáknál. Egy kis blöff itt, egy jó megadás ott, stb. És minden egyes kis megszerzett kassza jobb esélyt ad arra, hogy végül te nyerj, még akkor is, ha végül egy nagy all-inben nem lesz szerencséd.
Valójában nem vagyok biztos abban, hogy én eleget nyertem ezekből a kasszákból 2015 második felében. Minden egyes leosztásban az önbizalomhiányommal is harcolnom kell. Mindig az jutott eszembe, hogy vajon hibát követek el, újabb versenyt dobok ki az ablakon? Vajon képes leszek még valaha versenyt nyerni? Hogyan bízhatnék a megérzésemben, miközben olyan rég nem értem el eredményt? Hét hónap kellett ahhoz, hogy eljussak onnan, hogy egy buliban részegen azt kiabálom, hogy én vagyok a világ legjobb versenyjátékosa, odáig, hogy már nem hittem abban, hogy valaha is képes leszek megnyerni egy nagyobb nevezési díjú versenyt. Őszintén szólva magam sem értettem, miért történik ez velem, miért veszítem el ilyen gyorsan az önbizalmam...
Egészen addig nem értettem, amíg nem találkoztam egy másik pókeressel, Kory Kilpatrickkel egy hónappal ezelőtt a Bellagióban. Ekkor értettem meg, hogy valójában saját önbecsülésem teszem fel a versenyeimen. Amikor nyertem, jó embernek tartottam magam, de minden más esetben rossz embernek. Minden egyes kiesésem után ostoroztam magam, és gyűlöltem önmagam. És amikor a kiesések felhalmozódtak, néhány hónap is elég volt ahhoz, hogy teljes szívből gyűlölni kezdjem Pratyush Buddigát, a póker sarlatánját, aki sosem volt olyan jó és okos, mint amilyennek az emberek tartották.
Kory felnyitotta a szemem, és visszavezette azt, ami történik velem, egészen a Spelling Bee-ig. Hiszen ez volt az a pillanat, amikor olyan tökéletességet kezdtem elvárni magamtól, aminek a megvalósítása egyszerűen lehetetlen. Ekkortól, ha nem voltam a legjobb valamiben, bármiben, amihez fogtam, akkor úgy tekintettem magamra, mintha a legrosszabb lennék. És kizárólag az eredmények alapján határoztam meg, mennyit érek, nem számított a családom, a barátaim véleménye, hozzám fűződő viszonya, sem semmi más.
Most
A feladat tehát adott. Át kell alakítanom az önértékelésem, és meg kell tanulnom szeretni magam. Ki kell törölnöm magamból, hogy azt, hogy milyen embernek látom magam, az elért eredményeim, vagy az intelligenciám határozzák meg. Hiszen tényleg sokan szeretnek és becsülnek, és őket egyáltalán nem érdekli, hogy megnyerem-e a következő 100k-s versenyt, vagy nem. A családom szeret, és aggódik értem, függetlenül attól, hogy az első helyen állok a GPI rangsorban, vagy a hétszázadikon. Olyan ember vagyok, akit lehet szeretni.
Tara Brach fogalmazta ezt meg nagyon jól: "Meg kellett tanulnom, hogy önmagam legjobb barátja legyek". Ezt próbálom most én is. Nem kell tökéletesnek lennem. Véget akarok vetni annak, hogy rettegek a kudarctól, mert rájöttem, hogy a kudarc normális. Minden kudarc lehetőség, hogy megtanuljak együttérző lenni magammal szemben. Ez az utazásom csak most kezdődik. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Biztosan lesznek még olyan éjszakáim, amikor nyomorúságosan érzem magam, és arra gondolok, hogy én vagyok a legrosszabb ember a Földön. De remélem, ahogy múlik az idő, egyre kevesebb és kevesebb ilyen éjszakám lesz.
Ezt a blogbejegyzést, és majd a későbbieket is, a gyógyulási folyamatom részének szánom. Egy hónappal ezelőtt képtelen lettem volna így megnyílni, nagyon kínosnak éreztem volna, sőt halálra lettem volna rémülve emiatt. Mit mondanak majd az emberek? De nem akarok tovább így élni! Őszinte akarok lenni magammal, miközben jóérzéssel gondolok magamra. Ha hasonló dolgokon mentél keresztül, nagyon szívesen veszem, ha írsz nekem, szívesen fogadok tanácsokat, könyvjavaslatokat, meditációs ötleteket, stb. Úgy érzem, én még csak most léptem a helyes útra, és minden segítségnek nagyon örülök.
Köszönöm, hogy elolvastad" - írta Buddiga.
Amennyiben követnéd Buddiga blogját, vagy akát tanácsokat adnál neki, itt megteheted.
https://medium.com/@pratyushbuddiga
A Spelling Bee betűző verseny Magyarországon talán kevéssé ismert, a világ más tájain, főként az Egyesült Államokban azonban hatalmas kultusza van, televíziós showk épülnek köré. Az Egyesült Államok 2002-es National Spelling Bee bajnokságát az akkor 13 éves Pratyush Buddiga nyerte meg, aki azonnal rendkívül népszerűvé vált, igazi zseninek könyvelték el. Nem is alaptalanul, hiszen például a 2006-os SAT tesztet - a tanulók készségeit mérik vele az USA-ban - 1,3 millióan töltötték ki, és mindössze 631-en érték el a 2.380+ ponthatárt, köztük Buddiga.
Bush és a Spelling Bee bajnok Buddiga
Buddiga tanulmányai befejezése után a póker felé fordult, és sikeres játékos lett, többek közt Aria High Roller bajnoknak vallhatja magát. Teljes élőtorna nyereménye $3.965.418. A játék igazi elitjébe azonban eddig nem tudott betörni, bár sokan ezt várták tőle.
Buddiga nemrégiben egy blogbejegyzéssel jelentkezett, amelyben érdekes részleteket tárt fel az életéből. Mint írja, sosem tudott megfelelni a róla kialakult zseni képnek, amely lassan pokollá tette az életét. Az alábbiakban Buddiga blogbejegyzésének magyar változatát olvashatjátok.
Pratyush Buddiga napjainkban
"Nem telik el úgy nap, hogy ne emlékeztetne valami egykori megkoronázásomra. Ezért hívtak meg a Kimmel, vagy a Today Showba, emiatt hívtak meg lányok a bulijaikba, és ezért kérnek meg mindenhol a nagyvilágban, hogy betűzzek szavakat. Valószínűleg a gyászjelentésemet is erre hegyezik majd ki.
Nem szeretnék közhelyes lenni, és azt mondani, hogy a 2002-es National Spelling Bee volt a legjobb és egyben a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem, de ez több szempontból is igaz. Rengeteg lehetőséget adott nekem, amiért sosem lehetek elég hálás, de beskatulyázott, a tökéletesség elvárását támasztotta velem szemben, és ez az oka, hogy gyermekkorom óta szorongás gyötör.
Mint minden gyereknek, nekem is azt mondták otthon, hogy különleges vagyok. Hogy bármit elérhetek, amit csak szeretnék. Hogy semmi sem állíthat meg, ha valamit a fejembe veszek. És miután megnyertem a Spelling Bee-t, ezt el is hittem. Megvalósítottam a gyermekkori álmom, és úgy éreztem, végérvényesen ráléptem a halhatatlanok útjára - legfeljebb már csak az a kérdés: mi is az a probléma a nagyvilágban, aminek a megoldásával én teszem jobbá a világot?
A személyiségem mindenki a tökéletes intelligenciával kezdte azonosítani. Hiszen megnyertem azt a rohadt National Spelling Bee-t - nekem minden kérdésre tudnom kell a választ. Ettől fogva, ha rossz választ adtam a tanár valamely kérdésre az iskolában, az egész osztály rajtam röhögött. Ha valaki jobb tesztet írt, mint én, gúnyosan ünnepelte a legyőzésemet. Ha két csoportra osztottak minket, és az én csoportom nyert, a többiek azonnal vádaskodni kezdtek, azt mondták, jogtalan a győzelem, mert igazságtalan, hogy én is játszom.
Abban a korban, amikor az önkép még bizonytalan és erőteljesen formálódik, a környezetem belém diktálta, hogy sosem szabad hibáznom, emiatt ha mégis megtettem, brutálisan zavarba jöttem. Úgy éreztem, tökéletesnek kell lennem, mindig, mindenben.
Egyre erőteljesebb gátlásosság és önbizalomhiány alakult ki bennem. Olyan feladatok is félelemmel kezdtek eltölteni, amiknek a végrehajtása a világ legtermészetesebb dolgát jelentik másoknak. Például, ha lementem egy élelmiszerboltba, ahol önkiszolgáló pénztár üzemelt, már a sorban rettegtem, hogy mi lesz, ha nem olvassa be az egyik terméket a gép, vagy a hitelkártyával lesz valami, és miattam akad meg a sor néhány másodpercre. Úgy éreztem, minden ember azt fogja gondolni, hogy mekkora hülye vagyok. Egy idő után már nem is jártam olyan boltba, ahol önkiszolgáló pénztár volt.
Vagy ott az autóvezetés. Mi lesz, ha egyszer elrontok valamit, ne adj isten balesetet okozok? Hiszen én nem tehetek ilyet, nekem tökéletesnek kell lennem. Csak azt nem mondta el soha senki, hogy hogyan csináljam...
Vagy valaki a kezembe nyomja a lakáskulcsát, hogy nyissam ki az ajtót. De mi van, ha rossz irányba fordítom el a kulcsot, és tönkreteszem a zárat? Totál idiótának fogok tűnni... És sorolhatnám, hosszasan. Az egész életem arról szólt, hogy valahogyan elkerüljem, hogy hülyének tűnjek. Úgy éreztem, nincs középút, vagy zseninek tűnök, akit mindenki csodál, vagy totális idiótának.
Póker
A pókerre az egyetem alatt találtam rá. Elég sikeressé váltam benne ahhoz, hogy karriert indítsak a játékban a diploma megszerzése után, így elhalaszthattam a felnőtté válást. Nem kellett aggódnom, mint egy "igazi munkahelyen", nem tartoztam felelősséggel semmiért. És ami ennél is fontosabb, megadta a függetlenségem, lehetőségem volt óvatosan kiválasztani azokat a tapasztalatokat, amiket meg kívántam élni.
A pókerkarrierem elején viszonylag kevesen ismertek, nem volt rajtam nyomás, nem vártak tőlem nagy eredményeket, ami hatalmas áldás volt. Hirtelen már nem az a srác voltam, akitől mindenki azt várja, hogy meg sem áll a csúcsig. Bár önmagamra még mindig elég nagy nyomást helyeztem, legalább a külvilágot ki tudtam zárni, így az igazán pusztító gondolatok nem férkőztek a fejembe.
Ez aztán akkor kezdett megváltozni, amikor Mike McDonald tanítványa lettem. Sokan megtudták, hogy ki voltam egykor, és amikor csináltam egy back-to-back top 20 helyezést az EPT-n, az emberek felfigyeltek erre, és várni kezdték tőlem, hogy a nagyságok közé emelkedjek. Hamarosan ismét nagy nyilvánosságot kapott a Spelling Bee győzelmem, és újra éreztem, hogy az emberek azt várják, hogy mivel a legjobbá váltam abban a dologban, a legjobb, vagy az egyik legjobb legyek ebben is.
Éreztem, hogy ismét óriási a nyomás rajtam. És ettől újra feléledtek a gátlásaim. Ha jött egy rosszabb verseny, vagy egy rosszul alakult döntő, azonnal nyomorúságosnak éreztem magam, és ostobának, aki soha nem fog tudni rendesen readelni egy ellenfelet, vagy sosem fogja megérteni a játék mélyebb matematikai összefüggéseit. Úgy éreztem, egyszerűen hülye vagyok ehhez a játékhoz...
Aztán megint jött egy fordulat. Kilenc döntőt játszottam egy nyolc hónapos periódusban, ebből három Top 3 helyezés volt, és újra úgy éreztem, hogy enyém a világ. Vicces ez... Ha a teljesítményed alapján határozod meg az önképed, mindig lesznek olyan időszakok, amik a mélységek után az égbe emelnek. Úgy éreztem magam, mint a középiskolában, amikor megnyertem a Spelling Bee-t. Úgy éreztem, én vagyok a világ legjobb versenyjátékosa. Visszatért az önbizalmam a pókeren kívül is. Jókedélyű lettem, magabiztosabb a lányokkal, a barátaimat ajándékokkal halmoztam el, és általánosságban is úgy jártam-keltem, mint az élet császára. Az önképem arra épült, hogy szuperintelligens vagyok, és azzal, hogy jelentős eredmények kezdtek sorakozni a nevem mellett, sikerült sakkba szorítanom az intelligenciámmal kapcsolatos kétségeimet.
Downswing
Most következik az utolsó epizódja "sorozatomnak", újra rosszra fordultak a dolgok. A legtöbben persze tudják, hogy a rossz széria része a munkánknak, és ilyenkor nem tehetünk mást, mint bízunk benne, hogy mielőbb véget ér. Nekem azonban minden kudarc csapás volt az önbizalmamra, nemcsak a pókert tekintve.
Kétségek ébredtek bennem, és éreztem, hogy a környezetem sem sorol már a világ legjobb versenyjátékosai közé. Úgy tűnt számomra, hogy az emberek hezitálni kezdtek, hogy swapoljanak-e velem, vagy már nem is kértek erre. Voltak, akik azzal viccelődtek, vajon hány versenyt játszom le ITM nélkül. És minden egyes ártatlan poén, megjegyzés, valóságos kalapácsütés volt az önbizalmamra. Vajon az emberek azt gondolják rólam, hogy csak valamiféle átverés vagyok? Egy szerencsés flótás, aki kifogott pár jó napot, és elért néhány szép eredményt, mint annyian mások?
Reggelente, amikor felébredtem, az első gondolatom mindig az volt, hogy vajon hányan nevetnek ki a hátam mögött. A balfácán, aki azt hitte magáról, hogy a High Roller elit tagja... Amit elért, azt is csak a szerencsének, meg Timexnek köszönheti...
Megbénítottak a kétségek. Hiába nyersz meg egy all-int, az nincs hatással a következőre, és mi csak azon kevesekre emlékszünk, azokat ismerjük el, akik képesek több nagy score-t egymás mögé rakni. Nem pedig azoknak a tucatjait, akik begyűjtöttek egy szép eredményt ugyan, de aztán sokáig semmi. Én úgy gondolom, hogy a legjobb játékosokat elsősorban az különbözteti meg a többiektől, hogy többször vannak jó helyzetben a kis és közepes kasszáknál. Egy kis blöff itt, egy jó megadás ott, stb. És minden egyes kis megszerzett kassza jobb esélyt ad arra, hogy végül te nyerj, még akkor is, ha végül egy nagy all-inben nem lesz szerencséd.
Valójában nem vagyok biztos abban, hogy én eleget nyertem ezekből a kasszákból 2015 második felében. Minden egyes leosztásban az önbizalomhiányommal is harcolnom kellett. Mindig az jutott az eszembe, hogy vajon most épp hibát követek el, újabb versenyt dobok ki az ablakon? Vajon képes leszek még valaha versenyt nyerni? Hogyan bízhatnék a megérzésemben, miközben olyan rég nem értem el eredményt? Hét hónap kellett ahhoz, hogy eljussak onnan, hogy egy buliban részegen azt kiabálom, hogy én vagyok a világ legjobb versenyjátékosa, odáig, hogy már nem hittem abban, hogy valaha is képes leszek megnyerni egy nagyobb nevezési díjú tornát. Őszintén szólva magam sem értettem, miért történik ez velem, miért veszítem el ilyen gyorsan az önbizalmam...
Egészen addig nem értettem, amíg nem találkoztam egy másik pókeressel, Kory Kilpatrickkel egy hónappal ezelőtt a Bellagióban. Ekkor értettem meg, hogy valójában saját önbecsülésem teszem fel a versenyeimen. Amikor nyertem, jó embernek tartottam magam, de minden más esetben rossz embernek. Minden egyes kiesésem után ostoroztam magam, és gyűlöltem önmagam. És amikor a kiesések felhalmozódtak, néhány hónap is elég volt ahhoz, hogy teljes szívből gyűlölni kezdjem Pratyush Buddigát, a póker sarlatánját, aki sosem volt olyan jó és okos, mint amilyennek az emberek tartották.
Kory felnyitotta a szemem, és visszavezette azt, ami történik velem, egészen a Spelling Bee-ig. Hiszen ez volt az a pillanat, amikor olyan tökéletességet kezdtem elvárni magamtól, aminek a megvalósítása egyszerűen lehetetlen. Ekkortól, ha nem voltam a legjobb valamiben, bármiben, amihez fogtam, akkor úgy tekintettem magamra, mintha a legrosszabb lennék. És kizárólag az eredmények alapján határoztam meg, mennyit érek, nem számított a családom, a barátaim véleménye, hozzám fűződő viszonya, sem semmi más.
Most
A feladat tehát adott. Át kell alakítanom az önértékelésem, és meg kell tanulnom szeretni magam. Ki kell törölnöm magamból, hogy azt, hogy milyen embernek látom magam, az elért eredményeim határozzák meg, vagy akár az intelligenciám. Hiszen tényleg sokan szeretnek és becsülnek, és őket egyáltalán nem érdekli, hogy megnyerem-e a következő 100k-s versenyt, vagy nem. A családom szeret, és aggódik értem, függetlenül attól, hogy az első helyen állok a GPI rangsorban, vagy a hétszázadikon. Olyan ember vagyok, akit lehet szeretni.
Tara Brach fogalmazta ezt meg nagyon jól: "Meg kellett tanulnom, hogy önmagam legjobb barátja legyek". Ezt próbálom most én is. Nem kell tökéletesnek lennem. Véget akarok vetni annak, hogy rettegek a kudarctól, mert rájöttem, hogy a kudarc normális. Minden kudarc lehetőség, hogy megtanuljak együttérző lenni magammal. Ez az utazásom csak most kezdődik. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Biztosan lesznek még olyan éjszakáim, amikor nyomorúságosnak érzem magam, és arra gondolok, hogy én vagyok a legrosszabb ember a Földön. De remélem, ahogy múlik az idő, egyre kevesebb és kevesebb ilyen éjszakám lesz.
Ezt a blogbejegyzést, és majd a későbbieket is, a gyógyulási folyamatom részének szánom. Egy hónappal ezelőtt képtelen lettem volna így megnyílni, nagyon kínosnak éreztem volna, sőt halálra lettem volna rémülve emiatt. Mit mondanak majd az emberek? De nem akarok tovább így élni! Őszinte akarok lenni magammal, miközben jóérzéssel gondolok magamra. Ha hasonló dolgokon mentél keresztül, nagyon szívesen veszem, ha írsz nekem, szívesen fogadok tanácsokat, könyvjavaslatokat, meditációs ötleteket, stb. Úgy érzem, én még csak most léptem a helyes útra, és minden segítségnek nagyon örülök.
Köszönöm, hogy elolvastad" - írta Buddiga.
