Pár hete különös vita fórumává lett egy patinás magyarországi hetilap, amely főként az élettel és az irodalommal foglalkozik. A polémia úgy indult, hogy egy kiváló irodalmár megosztotta gondolatait az alkoholizmusról. Ezek a gondolatok – szó se róla – kissé távol álltak a mainstreamtől, ugyanakkor – vitatathatatlanul – súlyos értékítéletekkel voltak megterhelve. Csak illusztrációként néhány ezek közül: „[Az alkoholisták] megbízhatatlanok, kiszámíthatatlanok és hamiskodásra, öntudatlan hazudozásra, szélhámosságra hajlamosak. (…) Az alkoholista abszolút egocentrikus, hiányzik belőle az empátia, (…) eljuthat odáig, hogy kisistennek érezze magát, miközben a poklok útját járja, ámde nem képes senkit sem kirángatni onnét, ellenkezőleg, mélyebbre tapossa a szenvedőket.”
Nem csoda, hogy a provokatív szövegre hamarosan hasonló élességű válasz született. Az alkoholizmustól érintett, anonimitását megőrző szerző már írásának első mondatával kifejezi mélységes megbántottságát és felháborodását. „…[A]z alkoholizmus a tudomány mai állása szerint betegség” – írja, - „nem egy vidám választás eredménye” - márpedig egy olyan publicisztika, amely beteg embereket bélyegez meg „szakmailag téves, emberileg viszont sajnos nagyon gonosz.” Közéleti vitáinkra egyébként egyáltalán nem jellemző módon a hangnem ezután már nem durvult tovább: az eredeti cikk szerzője egy rövid reakcióban megkövette mindazokat, akiket írásával megbántott, és ezzel a dolog véget is ért.
Demetrovics mindenesetre mintha ott folytatná, ahol a névtelen levélíró abbahagyta:
„Ennek (mármint a szerencsejáték-függőségnek) semmi köze nincs az értelemhez.” – szögezi le rögtön a beszélgetés elején, majd így folytatja: „Pontosan úgy nincsen köze hozzá, mint az alkoholizmusnál, vagy bármilyen más addikciónál. (…) Ezek mindegyike betegség. Nem arról van szó, hogy racionális mérlegelek, és azután döntést hozok. A betegségem olyan, hogy ezek a kontrollfunkciók nem működnek. (…) Maga a betegség felülírja a rációt. (…) Éppen ezért, fontos, hogy tudjuk, hogy ez betegség, és ezzel szakemberhez kell fordulni, nem pedig morális gyengeségre vagy akaratgyengeségre gondolni.” – és így tovább, és így tovább.
Természetesen az igaz, hogy a tudomány mai állása szerint a szerencsejáték-függőség éppúgy, mint az alkoholizmus - betegség. Ennek a trivialitásnak a kimondása azonban önmagában egészen biztosan kevés ahhoz, hogy eldöntse a kérdést. A tudomány már csak olyan, hogy időről-időre újra szokta gondolni önmagát. Mást ne mondjak hirtelen: a homoszexualitás még a múlt század hetvenes éveiben is szerepelt a mentális betegségek hivatalos katalógusában, a DSM-ben.
Továbbá, az ember nehezen fogad el igaznak olyan tudományos kijelentéseket, amelyek szöges ellentétben állnak saját, megélt tapasztalataival. Márpedig a függőség tekintetében érintettnek mondhatom magam: bár - szerencsére - nem a játékszenvedély vagy az alkoholizmus vonatkozásában. Ami az utóbbit illeti: világéletemben pocséknak találtam a szesz ízét; ami pedig az előbbit: azt hiszem, számomra sokkal nagyobb örömöt jelent a sikerélmény, amit néha kártyázás közben megélek, mint az a – nem különösebben jelentős – pénzösszeg, amire ezenközben szert teszek.
Hanem a nikotinnal már egészen másként áll a helyzet. Több mint két évtizeden keresztül voltam a cigaretta rabja, fegyház fokozatban – így hát jól ismerem a függőség állapotát. Mai eszemmel különös érzés visszagondolnom egykori önmagamra: egészen meghökkentőnek találom, hogy ilyen hosszú időn keresztül ennyire esztelenül cselekedtem. De, mindenesetre, semmiképpen sem gondolnám, hogy ez idő alatt végig beteg lettem volna.
Elismerem, persze, hogy vannak hasonlóságok a függőség és a betegség között: pl. mindkettő rontja az életminőséget, vagy általában sok fájdalommal jár együtt, nem feltétlen elegendő az elhatározás ahhoz, hogy ez ember megszabaduljon ezektől stb. Ugyanakkor van egy lényeges vonás, amelyben különböznek: és ez a döntés jelentősége. Úgy értem, függőségem évtizedei alatt, minden egyes alkalommal, amikor rágyújtottam: én magam döntöttem arról, hogy ezt megtegyem. Volt, amikor erős sóvárgás motiválta ezt a döntést, máskor – gyakrabban - csak az unalom, vagy az a ködös remény, hogy kapok valamit a cigarettától, amitől jobban fogom érezni magam – de akárhogy is, mindig én intéztem így a dolgot. Ezt viszont más, „hagyományos” betegségeimnél sosem figyeltem meg, pedig szép számmal akadtak ilyenek is. A vesegörcsöm, például, sohasem kérte a hozzájárulásomat megjelenése előtt (kötve hiszem, hogy bármikor is megadtam volna neki); vagy, gondolhatjátok, a tüdőgyulladásom sem úgy múlt el, hogy egyszer csak elegem lett volna az állandó hőemelkedésből.
Igaz, hogy nem szavakon fordul meg a világ, de ebben az esetben, úgy érzem, sokkal súlyosabb dologról van szó, mint holmi stilisztikai tévedésről. Ez a betegség-metafora ugyanis túlságosan hézagmentesen illeszkedik e szomorú kor szellemiségéhez: vak szenvedélyeinknek, ösztönös késztetéseinknek megmásíthatatlanul kiszolgáltatott lényekként a legjobban tesszük, ha nem is áltatjuk magunkat önállóságunk illúziójával. Az ember az esztelen cselekedeteiért éppoly kevéssé felelős, mint mondjuk azért, hogy gyakran tüsszent, amikor influenzás. Racionalitásunknak koránt sincs akkora hatóereje, mint a régiek gondolták: és így bizony a szabadságunk is sokkal korlátozottabb, mint azt a múltban naivan képzeltük önmagunkról.
Azt persze, nem tudom megmondani, hogy pontosan meddig terjed az ember döntési szabadsága, de abban egészen biztos vagyok, hogy a divat múlékony dolog. A filozófiai divatok is éppolyan gyakran változnak, mint mondjuk a trendi hajviseletek: abból az esetlegességből, hogy mostanában történetesen éppen ezt hordják, túlságosan messzemenő következtetéseket nem érdemes levonni. Mert ráadásul abban is egészen bizonyos vagyok: a szenvedélyek és a racionalitás viszonya alapvetően filozófiai – és nem pedig pszichológiai – kérdés.
Nemcsak egy ember, de olykor egy egész közösség is cselekedhet hosszú időn keresztül irracionálisan: hozhat újra is újra esztelen, vállalhatatlan, ostoba döntéseket. Legfőképp szerencse dolga, hogy mennyire lesznek súlyosak a következmények, amit tévelygéseiért a jövőben majd viselni lesz kénytelen. Ne mentsük fel egy ilyen ország polgárait a tetteikért viselt felelősség alól azzal, hogy betegnek nevezzük őket!
