De miért, hogy csak a mental coachok – bizonyos szempontból talán tényleg problematikus - tevékenysége képes alig kezelhető indulatokat kiváltani a fórumon? Én magam sokkal elszomorítóbbnak találom némely hivatásos pszichológus megnyilvánulásait. Pl. annak a Demetrovics Zsoltnak a szerencsejáték-függőségről alkotott vélekedését, aki pedig egészen biztosan birtokában van mindama végzettségeknek, amelyek hiányát rendkívül szigorúan szokás számonkérni a mentál-trénereken. Továbbá mérget vennék rá, hogy Demetrovics háromnál, de még harmincnál is sokkal-sokkal több könyvet elolvasott a témában, ráadásul alkalmasint a szándékai is teljesen rendben vannak: segíteni szeretne másokon. Ennek megfelelően a társadalmi megbecsültsége is jóval magasabb, mint a legtöbb motivációs tréneré. Pontosan emiatt van, hogy sokkal nagyobb gond, ha olyasmit állít több ízben is ellentmondást nem tűrő határozottsággal, ami – úgy érzem – egyáltalán nem felel meg a valóságnak.
Sokat elárul egy korszak szellemiségéről, hogy mit vesz igazán komolyan, mi az, amiben tényleg nem ismer tréfát. Az, amelyikben mi élünk, történetesen többé-kevésbé semmit sem: Isten régen meghalt már, és nemhogy intézmény vagy személy nincsen, akit feltétlen tisztelettel illetnénk, de még saját „lelkünkről” vagy „racionalitásunkról” is csak idézőjelesen szoktunk gondolkodni. Mármint, persze, úgy sem túlságosan sokat.
Általános iskolai tanítónénimről két – nem különösebben kedves – emléket őrzök. Az egyik, hogy fegyelmezési módszerei már az idő tájt is kissé idejétmúltnak számítottak: előszeretettel torolta meg helytelenkedéseinket ugyanis azzal, hogy alaposan megrángatta a pajeszunkat – bár úgy rémlik, szerencsémre, engem viszonylag ritkán részesített ebben az élményben. A másik egy különös eszmefuttatása, amit egy ízben megosztott velünk, és ami arról szólt, hogy ő már igazán sokat tanult (elvégezte az általános, majd a középiskolát, aztán a főiskolát is, sőt talán még ezek után is részt vett valamilyen képzésben), úgyhogy most már rajtunk a sor: neki magának mindenesetre nem kell már ezzel bajlódnia.
Pókeres karrierem egyik legnagyobb erőfeszítést jelentő kihívásának a pókeres nyelvezettel való megbarátkozásom - de legalábbis az azzal való megbékülésem bizonyult. Túlzás nélkül állítom: kezdetben minden egyes sejtem kétségbeesetten tiltakozott a nyelvi abúzus eme minősített esete ellen; döbbenten hőköltem vissza az igénytelenség, a tudálékosság, a fontoskodás, a nagyképűség és az önmagáért való rútság ilyen démoni megtestesülésének láttán. Önfegyelmem hosszú időn keresztül tartó folyamatos tréningezése révén jutottam el odáig, hogy súlyosabb testi tüneteket ma már nem váltanak ki ezek a találkozások: bár az a gondolat, hogy én is használjam ezeket a kifejezéseket, még most is nagyjából olyasfajta érzéseket kelt bennem, mintha azt vizualizálnám: hatalmas csótányok kapaszkodnak fel csapatokban a lábaimon.
Ha nem is túlságosan sok, de azért néhány dolog van az életemben, amire büszke vagyok. Az egyik ezek közül az, hogy több mint két, végigfüstölt évtized után leszoktam a dohányzásról. Elég régen történt már ahhoz, hogy véglegesnek tekintsem ezt a változást: legalábbis nem sok sóvárgás maradt bennem a cigaretta után. Bár nem mondhatnám, hogy különösebben zavar a füstje; éppen ellenkezőleg, ilyenkor inkább kellemes érzéssel tölt el a tudat: ez a probléma immár engem nem érint.
Létezik a betegségeknek egy egészen különös fajtája, az ún. mentális betegségek, amelyekről még az sem teljesen bizonyos, hogy léteznek-e egyáltalán. Pontosabban szólva, az ugyan egyértelmű, hogy ilyen jelenségek vannak a világban - azt azonban már sokan vitatják, hogy helyes lenne ezeket betegségnek tekinteni. Hiszen, ha meggondoljuk, hogy - teszem azt – a szer-, vagy viselkedési függőségek mennyi mindenben különböznek - mondjuk - a tüdőgyulladástól, könnyen úgy találhatjuk: nem érdemes ezeket egy kalap alá venni. Még ha pár dologban hasonlítanak is egymáshoz, olyan jelentős eltéréseket találni a köztük, hogy inkább csak megnehezítjük a dolgunkat azzal, ha e kettőt valamiképpen összekapcsoljuk egymással.
A póker sajátos izgalmasságát az a körülmény adja, hogy lényege a megtévesztés: nyerni úgy tudok, ha sikerül félrevezetnem és tévedésben tartanom ellenfelemet. Ha el tudom hitetni vele, hogy lényegesen erősebb, vagy gyengébb kezet tartok annál, mint valójában, máris nyert ügyem van. Másfelől persze, annál fájdalmasabb, amikor átlátnak rajtam: a blöffjeimet megfogják, viszont a szörnyeimet nem fizetik ki.
Remélem, nem lesz nagy veszekedés a dologból, de szerintem a póker nem különösebben bonyolult játék. Pár óra intenzív tanulással elsajátíthatók a szükséges alapok, néhány hónap gyakorlással pedig ezek az ismeretek megszilárdíthatók annyira, hogy az ember nyerő játékossá váljon. Különben, megengedem, hogy ez nincs mindenütt így: lehet, hogy élőben, vagy magasabb téteken már más a helyzet. De bizton állíthatom: a komfortzónám határain belül a sikerhez ennyi tudás bőségesen elegendő.
Egy jelentős hírnevet szerzett író, akinek a századelő Amerikáját érzékletesen bemutató, világhírű regényéből néhány éve hollywoodi mozi is készült, egy ízben ezt a figyelemreméltó megjegyzést találta tenni: „Az elveink tizennyolc éves korunkban hegycsúcsok, ahonnan széttekintünk, negyvenöt éves korunkban barlangok, ahol elrejtőzünk. (At eighteen our convictions are hills from which we look; at forty-five they are caves in which we hide.)” Ennek megfelelően, ő maga azután nem is várta be elérkeztét ez utóbbi, lehangoló állapotnak: nem sokkal 44. születésnapja után sietősen távozott az élők sorából.